Oresztész az ámbituson

Nem terasz az, hanem tornác, figyelmeztette a háziasszony a falusi turizmusban járatlan vendégét, aki a hűvös idő ellenére oda, a terítetlen faragott asztalra kérte a reggelijét. Azt nem vallotta be, hogy a pirított szalonna szaga miatt tette ezt, amely megülte nemcsak az étkezőfülkét, hanem a panzió egész belterét. Emiatt kért palacsintát is a túrós csusza helyett, holott legszívesebben csak valami hideget kapott volna be hazaindulás előtt. - Aztán megkoszorúzta tegnap rendesen azt a szép emlékművet ott a hágón? - kapta a kérdést a hosszába két túrós, keresztbe egy lekváros mellé. - Hogyne, odatettem a koszorúeremet az oltárkőre - válaszolta Oresztész. Háziasszonya értetlenségét látva engesztelőleg még hozzátette, hogy nem az emlékmű meg a koszurú a fontos, hanem a helyszín mint szimbólum. De ezzel csak növelte a szakadékot. A szimbólum az, ha valami se nem terasz, se nem tornác, hanem akropolisz, adta a magyarázatot, gondolatban már a másnapi munkahelyi infarktus esélyét latolgatva.
 

---

Oresztész és a kísértet

Észrevette, hogy egy hálóinges alak követi. Azt hitte, kísértetet lát. Kísérletet tett tehát a különös éjszakai kíséret lerázására, miközben erős kísértést érzett, hogy felsikoltson. Mivel azonban görög tragédiákból szalajtott ifjúhoz ez méltatlan lenne, ellenállt a kísértésnek, ám a kísértet eközben ellenállhatatlanul közeledett felé. Amikor közelebb ért, Oresztész megállapíthatta, hogy a hálóinges alak kísértetiesen hasonlít a cukrászok szakszervezetének vezérszónokára, akit legutóbb sajttortával dobáltak meg a laktózérzékenyek ligájának dühödt toldijai a legnagyobb közösségi vendégoldalon.

---

Oresztész megles egy nőt

A színes függöny sejtelmesen félrelebbent az ablakon, és az esti utcáról is láthatóvá vált a szobában ágaskodó karcsú nő alakja a lámpafényben. Egy széken állt és a könyvespolc legfelső sorát igyekezett elérni, kezét Goethe díszkiadású Faustja felé nyújtogatta. Ám az áhított könyvet nem érte el, lábujjhegyre is hiába állt, ezért az alsóbb polcok egyikéről emelt le egy vaskos szótárt, és anélkül, hogy a székről leszállt volna, a lába alá illesztette. Újra felegyenesedett, de még mindig hiányzott fél arasznyi ahhoz, hogy Goethét elérje. Most egy lexikonért nyúlt, maga alá tette, ismét ágaskodott, de mindhiába. Újabb szótár és enciklopédia következett, de a távolság ujjai hegyétől a Faustig alig látszott változni. Új és újabb vaskos köteteket illesztett lába alá, már kisebb könyvtorony tetején egyensúlyozott, és mégsem érte el célját. Oresztész bámulattal figyelte igyekezetét az utca túloldaláról mindaddig, amíg egy kósza fuvallat vissza nem lebbentette helyére a függönyt, és ő folytathatta útját az éjszaka is üzemelő vattacukorgyárba.
 

---

Oresztész és a koncepció

Miután az utolsó házfal is a porba rogyott, a bontást végző szálkás izmú férfiak nekiveselkedtek, megragadták és együttes erővel húzni kezdték az omladék alól a koncepciót. Ereik kidagadtak, karjukon ideges rángások futottak végig, fújtatva vették a levegőt, volt, aki fojtott nyögéssel igyekezett több erőt kifejteni. Ám a koncepció nem mozdult, holott már egyetlen szeg vagy csap sem tartotta, az ácsolat utolsó darabjaként ágaskodott ki a törmelék alól. Pár percnyi hasztalan erőfeszítés után látszott, a húzás nem vezet eredményre, megpróbálkoztak hát az emeléssel. Kissé lehajoltak, vállukat befeszítették a koncepció alá, és teljes erőből igyekeztek felegyenesedni, ám a túlsúlyt nem tudták leküzdeni. Próbálkoztak lazító mozdulatokkal is, de nem jártak eredménnyel. Belátták, előbb el kell takarítaniuk az omladékot, és csak miután kiszabadították alóla a koncepciót, azután vihetik a még hasznosítható többi bontási anyag közé. Ekkor érkezett kerékpárján Oresztész az összedőlt épülethez. Kérdésére, hogy segítsen-e, nemleges választ kapott, távozott is a helyszínről, észre sem véve, hogy a koncepció a nyomába szegődve poroszkál a kátyús betonúton a balettintézet felé.
 

---

Oresztész és az algoritmusok

A visszhangos várócsarnokot váratlanul apró algoritmusok lepték el, a hideg kőburkolat csattogott talpuk alatt, ahogy fel-alá szaladgáltak a padokon ücsörgők és a jegyükért sorban állók között. Oresztészt nem is annyira megjelenésük és gyors, látszólag minden cél nélküli futkosásuk lepte meg, hanem az, hogy a csarnokban tartózkodókat egyáltalán nem érdekelte a különös jelenség. Akik a kényelmetlen fapadokon ültek egykedvűen, szinte figyelemre sem méltatták őket, a pénztárak előtt gondterhelt arccal várakozók sem zökkentek ki nyugalmukból, egyedül a menetrendet figyelmesen tanulmányozó néhány utazó mutatott némi érdeklődést, csak annyit, hogy az indulási és érkezési időpontokkal teleírt sorokról és oszlopokról rövid időre a rohangászó algoritmusokra vitték tekintetüket, követték egyikük-másikuk mozgását, ám aztán visszafordultak a táblázatokhoz, ügyet sem fordítva a hátuk mögött zajló eseményekre. Oresztész sebesen kapkodta a fejét, hol a közeledő, hol a távolodó algoritmusokat figyelte. Feltűnt neki, hogy vannak köztük egészen szemtelenek, ezek fel-felugrálnak a bőröndökre és az üres padokra, az egyikük még egy falatozó férfi elemózsiájába is belekotort. Úgy látszott, a jövevények semmi szándékát nem mutatják sem a távozásnak, sem annak, hogy idegesítő ide-oda iramodásaikat abbahagyják és valami értelmes alakzatba rendeződjenek, ezért Oresztész úgy döntött, inkább odakint, a peronon várja be vonata indulását. Ahogy elhagyta az összegződött talpcsattogásoktól szinte zengő csarnokot, másfajta zajra lett figyelmes: a harmadik vágányon egy szmokingos tőzsde tolatott fülsiketítő csikorgással.
 

---

Oresztész és a téveszme

A téveszme makacsul befészkelte magát valahová az ólak mögé. Hívogatásra, csalogatásra nem jött elő, Oresztész ételt is hiába szórt az udvar bármelyik pontjára, amíg csőre töltött fegyvere mögül szemmel tartotta a helyet, a csalétek érintetlen maradt. Aztán, ha akár csak pár pillanatra, figyelme máshová terelődött, mire visszanézett, már hűlt helyét találta a finom falatoknak. Próbálkozott riogatással, bottal verte az ólak hátoldalát, üres vedreket csapdosott egymáshoz – de ezzel csak jószágait őrjítette meg, a téveszme nem menekült el. Hiába állított neki különböző rafinált csapdákat, kárnak próbálkozott mérgezett étellel, kotorékebet is hiába uszított ellene. Belátva módszerei eredménytelenségét, Oresztész ekkor stratégiát változtatott. Beszüntette üldözését, próbálta inkább magához édesgetni. Finom, puha vackot készített számára egy szélvédett helyen, becéző szavakat hallatott, készenlétben tartott puskáját látványos gesztussal bevitte a házba. Korábbi határozottsága, keménysége helyett bizonytalannak, elesettnek mutatta magát – s közben napról napra hevesebben vágyott a megjelenésére, elképzelte, amint tenyeréből eteti, cirógatja. Talán még a házba is bevinné, gondolta, hadd aludjon az ágya mellett. Sokáig azonban nem történt semmi. Mígnem, amikor egy napon szomszédjával hosszan beszélgetett a kapuban a világ dolgairól, cimborája egyszer csak felhorkant. Nézd már, micsoda rusnya téveszme! - kiáltotta, és már ugrott is, kemény bakancsával agyontaposta anélkül, hogy a sakkvilágbajnokság első számú favoritjának a győzelmi esélyeit ezzel jottányit is csökkentette volna.
 

---

Psychoresztész

Félni jobban szeretett, mint szorongani. Az volt a kedvére, ha tárgyiasul, amitől retteghet. Ha látja, ha hallja, mitől lúdbőrzik és mitől kezd kalapálni a szíve, akkor fel lehet venni a harcot, büszkén küzdeni az érzéssel, hogy közben nemesedjen a lélek. Ezért szerette azt a filmet, abban a filmben azt a jelenetet. Mindig átsegítette azokon az elviselhetetlen pillanatokon, amikor rátört az anyagtalan, elvont, alattomos gyomorszorítás. Pár kattintás, és a bátor rettenet máris elnyomta a lopakodó szorongást. Ilyenkor csak a vágásokra figyelt. A jövője elhomályosult előtte, mintha gőzlepte tükörben látná. Fogalma sem volt, miért kell agyonszúrnia az anyját, aki csak holtában élvezheti majd először a zuhanyrózsa gyilkos permetét a lebombázott krematóriumban.

---

Oresztész a próbafülkében

Belépett és gyorsan behúzta maga mögött a súlyos függönyt. Előbb a világítást kellett volna felkattintani, gondolta, miközben a csaknem teljes sötétségben kitapogatta a villanykapcsolót. Az éles fény egyenesen a szemébe vágott a tükör fölül, annyira elvakította, hogy saját képmását sem ismerte fel azonnal. Kis bizalmatlansággal figyelte a mozdulatait utánzó férfit, ez az egészalakos megjelenés alig emlékeztette arra a valakire, akit reggelente lát kis borotválkozó tükrében, s akivel hosszú évek konfliktusai után talán sikerült barátságot kötnie. Az a kapcsolat is inkább terhes volt számára, semmint felemelő – és akkor most itt van ez az új figura, nem elég, hogy az arca kiismerhetetlen fehér folt, de még ott a törzse is, meg az idétlenül hosszú végtagjai, amelyek szinte külön életet élnek, időnként előre, hátra vagy oldalt lendülnek, mintha valaki távirányítóval tesztelné egy frissen épített robot mozgásfunkcióit. Ja persze, a nadrág, jutott eszébe. Letolta kopottas farmerét és belelépett a finom szövetből készült pantallóba. De eltévesztette a szárat, igyekezett hát helyrehozni tévedését anélkül, hogy kilépett volna, de rá kellett jönnie, hiába próbálkozik szabadon maradt bal lábával és az üresen maradt jobb nadrágszárral, csak úgy hozhatja helyre a hibát, ha elölről kezdi az egészet. Ehhez azonban nem volt semmi kedve, lerúgta a finom  szövetet és visszahúzta farmerét. Kilépett a függöny mögül, sietve elhagyta az üzletet, már az utcán volt, amikor arctalan tükörképe lemészárolta az idős asszonyt, aki egy lila kombinét akart felpróbálni a fülkében.
 

---

Oresztész és a szökőkút

Előbb a hangot hallotta meg, a magát paskoló víz tobzódó muzsikáját, s csak aztán, amikor a félhomályos sikátorból kilépett a napsütötte térre, akkor láthatta, hogyan hullnak alá a magasba lövellt vízoszlopok, belecsobbanva a terpeszkedésükben is karcsú, visszhangos márványmedencékbe. Pontos arányokra épült a szökőkút, a visszahullt vizet felülről egyre alább és alább engedő tányérok úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy vallási beavatódás fázisai, s a fehér habzás, miközben aláfolyt, egyetlen hamis hang nélkül kiénekelte az istenek legféltettebb titkát, miszerint kifürkészni az ismeretlent annyit tesz, mint macskabőrben hetyke bukfencet vetni a törvények szigorú oszlopai tövében. Oresztész elragadtatással nézte a tobzódó csodát, pedig pontosan tudta, hogy a távoli sportkórház eresze alatti bűzös dúcokban már régóta nem mernek csupasz fiókát költeni a halálra rémült agyaggalambok.
 

---

Oresztész és a merengő pincér

Egy alig észrevehető vállrándítással a pincér az asztalon hagyta a borravalót, s ettől Oresztésznek az az érzése támadt, mintha mégsem lett volna elég jó az ebéd, vagy ha mégis, akkor a kiszolgálásnak lehetett valami híja, pedig egy perccel ezelőtt még mindennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve. Ízletes halételek, kitűnő bor, kifogástalan kiszolgálás – elégedettségének biztos tudatában intett a pincérnek, aki jött is szinte azonnal, de amikor átadta a számlát, látszott rajta, valahol másutt járnak a gondolatai, olyan merengő tekintettel nézett ki az ablakon a késő őszbe, mint aki közben verset szaval, valami búsat, borongóst, amelyben halál és bánat van, meg persze magány, tömérdek sok magány, olyasfajta, amelybe belefullad a verdeső lélek. Oresztész már-már zavarba jött, amiért neki kell torkát köszörülve visszazökkentenie a pincért ide a fehér asztal mellé, amelyen már ott virított egy nagy és két kisebb címletű bankó, utóbbiak egyke kicsit oldalvást téve, hogy a pincérnek ne lehesse kétsége afelől, mi képezi a cechet és mi a ráadást. Ám Oresztésznek csalódnia kellett, embere felmarkolta az egymásra tett nagy és kis címletű papírpénzt, és az oldalt heverőre ügyet sem vetve távozott az asztaltól. Kisvártatva a konyha felől vonatkerekek csikorgása hallatszott. Valaki biztosan meghúzta a vészféket, gondolta Oresztész, majd sietve elhagyta az éttermet, hogy legalább a borongós versre ráakadjon a kinti őszben, mielőtt kigyulladnak a tengerparton nagyság szerint sorakozó egyforma szemeteskukák.
 

---

A juharlány és Oresztész

A lány belépett a parkba és elvegyült fák között, mintha ő is egy lenne közülük. A gesztenyéket, platánokat és hársakat nem lepte meg a hozzájuk hasonlatos lény megjelenése, fiatal jávornak vagy égernek nézték, legfeljebb azon csodálkoztak, hogy tőlük eltérően képes volt a helyét változtatni, le tudott ülni egy padra és könyvet olvashatott az ő árnyékukban. Kevéske napfény ráférne erre a csenevész facsemetére, gondolták, és kicsit félrehúzták ágaikat fölötte. A megnyíló boltozaton áthatolt néhány pászma, az egyik a lány arcát fényesítette meg, a másik a hajába szórt szikrákat, a harmadik a könyv lapján tette kontrasztossá a betűket. A lány hunyorogni kezdett, ölébe ejtette a könyvet, bántotta szemét a nagy világosság. A pilláit is lehunyta, így nem láthatta meg Oresztészt, aki napi egészségügyi sétáját folytatva épp elébe ért a lócák szegélyezte sétányon, s aki elragadtatásában meg is állt előtte. Ó, mi szép, mi egészséges fiatal juhar ez itt, mondta magában, s mellételepedett. A lány nem mozdult, nem szólt és szemét sem nyitotta ki, így Oresztész kisvártatva unatkozni kezdett, ezért kíváncsian szemügyre vette a lány ölében heverő kötetet. A hangszerkészítők kézikönyve a hegedűnyak címszónál volt felütve.

---

Az indiánok és Oresztész

A kisváros barokk főterén perui utcazenészek álltak karéjban. Párafelhőt eregetve fútták a metsző hidegben többszólamú hatalmas pánsípjaikat, gőzölgött a fejük a díszeik alatt, gőzölögtek a hangszerek, sípjaikból, mint kis mozdonyokból, lövellt a pára. Verték a kecskebőr dobot, botokat és csontokat ütöttek elszántan egymáshoz, gémberedett ujjaikról megfeledkezve a végsőkig elmerültek a maguk keltette ritmusban, amely a legkisebb ellenállást sem tapasztalva birtokba vette a teret, külön-külön annak minden objektumát, a tétlen szökőkutat, a székesegyház homlokzatát, a hótól hajnalban megtisztított, kacskaringós rajzolatú kövezetet, a hidegbe görcsösen kapaszkodó csupasz fákat, a körben álló épületeket és a házak szűkös közeit, a város légterét, amelynek vibrálása körbevette Oresztészt is, aki a dohánygyárból a szeszfőzdébe tartott, nem volt itt dolga, egyszerűen csak erre vitt a sietős útja a nikotin és az alkohol között, mégis meg kellett állnia, voltaképp nem a muzsika torpantotta meg, hanem a gyomorszája táján érzett éles szorítás, amelyről nem tudta megállapítani, hogy a reggelire fogyasztott nagy adag szalonnás rántotta okozza-e vagy szivar-üzemből tüdejében hozott méreg, netán a bensőjébe hatoló ritmus, amely, úgy érezte, közvetlenül a gyomrában keletkezik, onnan áramlik minden porcikájába, s testéből kilépve árasztja el a teret. Igen. Az ő belső rángását hangosítják fel a zenészek olyannyira, hogy felzengjen az egekig. Kicsit összegörnyedt, kezét gyomrára szorította, tett pár lépést a metszett arcú pánsíposok felé, majd egyensúlyát veszítve lassú mozdulattal beledőlt abba a hangszertokba, amelybe a járókelők a muzsikát honoráló fémpénzeiket dobálták. A zenészek még befejezték az éppen elkezdett ritmusképletet, majd gyors ugrásokkal Oresztész mellett teremtek, görcsbe rándult testét kinyújtva kényelmes helyzetbe fektették a mintákat rajzoló hideg burkolaton, feje alá igazították a pénzzel teli hangszertokot, aztán körbeállták és az Andok csúcsai között tapasztalt hallucinációkat idéző mély mormogásba kezdtek, hogy addig is, amíg a tűzokádó mélybúvár megérkezik, biztosítsák vétlen áldozatuk üdvösségét az indián egekben.

---

A szentek bevonulása

A rettenet apró lárvái most is a nyugalom tengerében keltek életre. Derű és jóindulat övezte első mozdulataikat a kék ég alatt. Még akkor is sütött a nap, amikor hontalan muzsikusok érkeztek a partra. Csak amikor mind együtt voltak, akkor döbbentek rá, csupa egyforma hangszert hoztak magukkal. Sokáig tétlenkedtek trombitáikkal, aztán egyikük mégis belefútt a hűvös rézbe. A többiek lelkesen csatlakoztak és észre sem vették, hogy a hangzavar kiteljesedésével a legőszebb örömzenész a fejéhez kap és tébolyultan belegyalogol a sós habokba, hogy a fejlődésükben megzavart lárvákat ne érje váratlanul a szentek későbbi tömeges bevonulása.

---