Oresztész és a fekete lyuk

A macska körbefeküdte a lyukat, átölte a Semmit, körbejelölte vörhenyes bundájával, elhatárolta testével a Valamitől, olyan élesen és olyan magától értetődően, hogy amikor Oresztész belépett a szobába, teljesen nyilvánvalóvá lett számára a világmindenség hármas tagoltságú egysége. Valami. Macska. Semmi. Elválaszthatatlanok, létezésük egybetartozik, mert ugyan mi más közvetíthetné a halott Valami számára a Semmi termékenyítő csíráit, mint a megtestesült világösztön. Mindezt megértvén Oresztész erős késztetést érzett, hogy megérintse a macska hátát, végighúzza kezét a vöröses szőrzeten, de ellenállt a kísértésnek, inkább a kistányér fölé hajolt és sorra a maradék tejecskébe öklendezte a Naprendszer bolygóit.
 

Oresztész és a pohár víz

Épp akkor lépett a szobába, amikorra a csapból nem sokkal azelőtt frissen eresztett hideg víz elvesztette kívánatosságát, s a kristálypohár belső üvegfalát már ellepték az apró buborékok. Nem volt szomjas, de ivott egy kortyot annak jeléül, hogy észrevette a gesztust, a kikészített pohár vizet, amely még percekkel ezelőtt is kellemesen hűvös lehetett, ám a szobába lépésekor már langyossá émelyedett, érvénytelenné téve a figyelmességét annak, aki így igyekezett kedvére tenni a messziről érkezőnek, nem tudván, hogy jó szándékát félresiklatja az idő felgyorsult múlása a túlfűtött szobában, amelynek ablakát Oresztész most sürgősen kitárta, azt sem bánva, hogy a kinti téli kavargásból apró jégszilánkokat ver arcába a szél. Ezzel persze utólag nem hűthette le a gyomrába került korty ízetlen és langyos vizet, csupán a romlás okozóját, a bent rekedt melegben túlpörgő időt bocsáthatta kívülre, ezzel mintegy egybeigazítva mindazt, ami érkezésével kibillenni látszott. A pohár vizet kitette az ablak külső párkányára, majd bezárta a táblákat. Ideje kicsomagolni, gondolta, de a sarkot, ahová a bőröndjét tette, már elfoglalta egy pöffeszkedő zöld gumicsónak, amely kellemetlen hangján visszafeleselt a távolról érkezőt rombitaszóra.
 

Elégséges

Szép sebet égess.
Élni sok, halni kevés,
fájni elégséges.

 

Oresztész és a trombita

Kétszer is megkerülte a porban heverő trombitát. Nem értette, hogyan kerülhetett ez a teljesen jó állapotban lévő hangszer ide, a kopárságon átvezető út szélére, hogyhogy nem vette eddig észre senki, hogyhogy nem tűnt fel a hiánya annak, aki elvesztette, egyáltalán, mi járatban lehetett erre bárki trombitás, honnan jött, hová ment, vajon muzsikus volt-e, aligha, akkor jobban vigyázott volna a munkaeszközére, inkább csak fuvarozó, igen, alighanem egy zenekar teljes felszerelését szállító járműről eshetett le ez a csillogó rézfúvós. Oresztész szinte látta a púposra megrakott szekeret, rajta a vándorbigband összes retyerutyájával, látta a nagybőgő hátul kilógó nyakát a végére kötött piros szalaggal, látta a dobok fényesre koptatott bőrét, az elegáns vibrafont, az egymásra rakott gitárokat, harsonákat, szaxofonokat, kürtöket és klarinétokat, és látta a torony tetején billegni a fényes trombitát, amely egy óvatlan pillanatban, amikor réztestén legszebben villant meg a napfény, levetette magát a szekérről, talán csak azért, hogy ő megtalálja és kétszer is meg kelljen kerülnie, mielőtt az esőerdők teljes pusztulásáról a déli hírekből értesülne.
 

Istenek lábnyoma

Az unalom fehér masszája éppen túlcsordult a rozsdás bádogteknő peremén, amikor egy sugárhajtású gép hangja váratlanul feldübörgött, majd darabokra hullott valahol a magasban. Oresztész ijedtében elejtette a keverőlapátot, amelyre addig támaszkodott, felnézett, kereste a zaj forrását, de csak néhány varjat látott a mező felett, lassú körözésüket láthatóan nem zavarta meg az, ami őt egy pillanatra félelemmel töltötte el. Az ég tisztán és semmitől sem háboríttatva habzott odafent, hasonlatosan a teknőben bugyogó unalomhoz, amelynek kicsordult cseppjei megragadtak a környező fűszálakon. A fény felé ágaskodók egy ideig dacoltak sorsukkal, de a rájuk tapadt súly végül a talajra kényszerítette valamennyijüket. Oresztészt megnyugtatta, hogy a köröző varjak és az elfekvő fűszálak között nem tud semmilyen párhuzamot vonni, felemelte a lapátot, állát támasztva rákönyökölt, és türelmesen várta tovább, hogy a fehér massza az istenek lábnyomává sűrűsödjön.

A túlfélen

Fordulj most felém.
Szélbe kapaszkodom a
halál túlfelén.

 

Oresztész és a menyét

Amíg teáját cukrozta, azalatt a mellette heverő könyv lapjai közé befészkelődött egy csinos menyét, érzékeny orrát kidugta a lapok közül, és ahogy beleszimatolt a levegőbe, Oresztész biztos lett abban, hogy a közeli fűrésztelepen a friss deszkák már nagyon elunták magukat a szárítóban. Kinézett az ablakon, látta, amint a telep elgazosodott ipari sínpárja fölött vibrál a levegő, s elképzelte, hogyan hatol majd ebbe a finom villódzásba a menetrend nélkül közlekedő mozdony, otromba zakatolása miként teszi tönkre a csendes nyári délutánt. A felvetődött lehetőség a menyétet is elborzasztotta, visszahúzódott a könyvbe, talált magának a regényben egy takaros rejtekhelyet és elő sem bújt onnan mindaddig, amíg Oresztész őhozzá nem ért az olvasásban. Akkor újra előmerészkedett és a levegőbe szimatolva elégedetten megállapította, hogy a szárított deszkákat a zakatoló szerelvény minden különösebb nehézség nélkül már órákkal ezelőtt kiszállította a telephelyről, így a levegő tovább vibrálhatna az ipari sínpár fölött, ha közben be nem alkonyodott volna annyira, hogy a félhomályban Oresztésznek abba kelljen hagynia az olvasást arra a rövid időre, amíg az asztali lámpa fényét rá nem kattintja a szobára. A menyét egy pillanatra megriadt, de nem bújt vissza regénybéli rejtekébe, kíváncsian nézett Oresztészre, mint olyan valakire, akiről pontosan tudható, hogy mindig cukor nélkül issza a teát, ha a tengeralattjárók már visszahúzták periszkópjaikat.
 

Végül

Viseld el a zajt.
Oszlopaiból végül
a csend felépül.