Kárpáti limerikek
Haikuk
C-dulok
Sírversek
KŐ ÉS ÁRNYÉK
A macska körbefeküdte a lyukat, átölte a Semmit, körbejelölte vörhenyes bundájával, elhatárolta testével a Valamitől, olyan élesen és olyan magától értetődően, hogy amikor Oresztész belépett a szobába, teljesen nyilvánvalóvá lett számára a világmindenség hármas tagoltságú egysége. Valami. Macska. Semmi. Elválaszthatatlanok, létezésük egybetartozik, mert ugyan mi más közvetíthetné a halott Valami számára a Semmi termékenyítő csíráit, mint a megtestesült világösztön. Mindezt megértvén Oresztész erős késztetést érzett, hogy megérintse a macska hátát, végighúzza kezét a vöröses szőrzeten, de ellenállt a kísértésnek, inkább a kistányér fölé hajolt és sorra a maradék tejecskébe öklendezte a Naprendszer bolygóit.
- az oldal az
UNGPARTY
része - bloggazda:
BDK
- napi friss:
BDK BLOG
- bázis:
Blogfő
- írói blog:
Balládium Blog
- magazin:
BDK Online
- optimum:
Budapesti autóbérlés ×
Falfúrás
x |
Falvágás
x
Oresztész és a pohár víz
Épp akkor lépett a szobába, amikorra a csapból nem sokkal azelőtt frissen eresztett hideg víz elvesztette kívánatosságát, s a kristálypohár belső üvegfalát már ellepték az apró buborékok. Nem volt szomjas, de ivott egy kortyot annak jeléül, hogy észrevette a gesztust, a kikészített pohár vizet, amely még percekkel ezelőtt is kellemesen hűvös lehetett, ám a szobába lépésekor már langyossá émelyedett, érvénytelenné téve a figyelmességét annak, aki így igyekezett kedvére tenni a messziről érkezőnek, nem tudván, hogy jó szándékát félresiklatja az idő felgyorsult múlása a túlfűtött szobában, amelynek ablakát Oresztész most sürgősen kitárta, azt sem bánva, hogy a kinti téli kavargásból apró jégszilánkokat ver arcába a szél. Ezzel persze utólag nem hűthette le a gyomrába került korty ízetlen és langyos vizet, csupán a romlás okozóját, a bent rekedt melegben túlpörgő időt bocsáthatta kívülre, ezzel mintegy egybeigazítva mindazt, ami érkezésével kibillenni látszott. A pohár vizet kitette az ablak külső párkányára, majd bezárta a táblákat. Ideje kicsomagolni, gondolta, de a sarkot, ahová a bőröndjét tette, már elfoglalta egy pöffeszkedő zöld gumicsónak, amely kellemetlen hangján visszafeleselt a távolról érkezőt rombitaszóra.
Oresztész és a trombita
Kétszer is megkerülte a porban heverő trombitát. Nem értette, hogyan kerülhetett ez a teljesen jó állapotban lévő hangszer ide, a kopárságon átvezető út szélére, hogyhogy nem vette eddig észre senki, hogyhogy nem tűnt fel a hiánya annak, aki elvesztette, egyáltalán, mi járatban lehetett erre bárki trombitás, honnan jött, hová ment, vajon muzsikus volt-e, aligha, akkor jobban vigyázott volna a munkaeszközére, inkább csak fuvarozó, igen, alighanem egy zenekar teljes felszerelését szállító járműről eshetett le ez a csillogó rézfúvós. Oresztész szinte látta a púposra megrakott szekeret, rajta a vándorbigband összes retyerutyájával, látta a nagybőgő hátul kilógó nyakát a végére kötött piros szalaggal, látta a dobok fényesre koptatott bőrét, az elegáns vibrafont, az egymásra rakott gitárokat, harsonákat, szaxofonokat, kürtöket és klarinétokat, és látta a torony tetején billegni a fényes trombitát, amely egy óvatlan pillanatban, amikor réztestén legszebben villant meg a napfény, levetette magát a szekérről, talán csak azért, hogy ő megtalálja és kétszer is meg kelljen kerülnie, mielőtt az esőerdők teljes pusztulásáról a déli hírekből értesülne.
Istenek lábnyoma
Az unalom fehér masszája éppen túlcsordult a rozsdás bádogteknő peremén, amikor egy sugárhajtású gép hangja váratlanul feldübörgött, majd darabokra hullott valahol a magasban. Oresztész ijedtében elejtette a keverőlapátot, amelyre addig támaszkodott, felnézett, kereste a zaj forrását, de csak néhány varjat látott a mező felett, lassú körözésüket láthatóan nem zavarta meg az, ami őt egy pillanatra félelemmel töltötte el. Az ég tisztán és semmitől sem háboríttatva habzott odafent, hasonlatosan a teknőben bugyogó unalomhoz, amelynek kicsordult cseppjei megragadtak a környező fűszálakon. A fény felé ágaskodók egy ideig dacoltak sorsukkal, de a rájuk tapadt súly végül a talajra kényszerítette valamennyijüket. Oresztészt megnyugtatta, hogy a köröző varjak és az elfekvő fűszálak között nem tud semmilyen párhuzamot vonni, felemelte a lapátot, állát támasztva rákönyökölt, és türelmesen várta tovább, hogy a fehér massza az istenek lábnyomává sűrűsödjön.
Oresztész és a menyét
Amíg teáját cukrozta, azalatt a mellette heverő könyv lapjai közé befészkelődött egy csinos menyét, érzékeny orrát kidugta a lapok közül, és ahogy beleszimatolt a levegőbe, Oresztész biztos lett abban, hogy a közeli fűrésztelepen a friss deszkák már nagyon elunták magukat a szárítóban. Kinézett az ablakon, látta, amint a telep elgazosodott ipari sínpárja fölött vibrál a levegő, s elképzelte, hogyan hatol majd ebbe a finom villódzásba a menetrend nélkül közlekedő mozdony, otromba zakatolása miként teszi tönkre a csendes nyári délutánt. A felvetődött lehetőség a menyétet is elborzasztotta, visszahúzódott a könyvbe, talált magának a regényben egy takaros rejtekhelyet és elő sem bújt onnan mindaddig, amíg Oresztész őhozzá nem ért az olvasásban. Akkor újra előmerészkedett és a levegőbe szimatolva elégedetten megállapította, hogy a szárított deszkákat a zakatoló szerelvény minden különösebb nehézség nélkül már órákkal ezelőtt kiszállította a telephelyről, így a levegő tovább vibrálhatna az ipari sínpár fölött, ha közben be nem alkonyodott volna annyira, hogy a félhomályban Oresztésznek abba kelljen hagynia az olvasást arra a rövid időre, amíg az asztali lámpa fényét rá nem kattintja a szobára. A menyét egy pillanatra megriadt, de nem bújt vissza regénybéli rejtekébe, kíváncsian nézett Oresztészre, mint olyan valakire, akiről pontosan tudható, hogy mindig cukor nélkül issza a teát, ha a tengeralattjárók már visszahúzták periszkópjaikat.
Baljós órán
nincs egyedül. hasonmásai állják körül ezen a baljós órán. alteregói. ravasz dublőrök, elszánt doppelgängerek. akik helyette vétkeztek. ő mással volt elfoglalva. neki feladata volt. most hiába fohászkodik bűnbocsánatért, mert nincsen bűne. ahogy erénye sincs. azt is mindig más gyakorolta helyette, de az ő nevében, az ő képében. helyette. mert neki más volt a küldetése. ő a pontos időt mérte, hogy ne legyen majd egyedül ezen a baljós órán.
Költők és macskák
ha józsefattila macska lenne, két karinthynak álmodná magát, egymással játszva könnyedén fogna egyszerre kint és bent egeret
Követ és
Valaki mögöttem jár az éjszakában. Követi minden mezítlábas lépésemet. Lábnyomomba teszi a lábát. Botlik, ahol botoltam, tövisbe lép ott, ahol tövisbe lépve felszisszentem. Nem térhet le. Nem térhet ki. Nem térhet át és nem térhet meg. A követés az egyetlen lehetősége. A követés a lényege. Egy követő mivolt. Amint mögöttem jár az éjszakában. Én haladok elöl. Ő jön utánam. Milyen szép a meztelen háta.
Hihetőbb álom vonaton
Vonaton az ember rövid, ám intenzív álmokat lát, olyanokat, amelyekbe beleszűrődik a kinti valóság, olykor sokkal hihetőbb formában, mint ahogyan körbevesz bennünket.
Áttűnés, átvérzés
Ahogy a vetítővásznon tűnnek át egymáson a képek, úgy vérzik át a hanyag életen a feszes halál.
Fényesen és tisztán
Amíg vagy, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.
Az idő kontinuitásán keltett háborgás
Az idő az élettelen kozmosz kiterjedése, s amikor valami élő születik, egy icipicit meglódul a világ nagy kronométere, sietni kezd az idő, aztán a halállal visszaáll a dolgok nagy és állandó rendje. Rövid életünk voltaképpen nem más, mint a végtelen idő kontinuitásán keltett apró háborgás. Jelentéktelen zavar, múló rendellenesség. Lassan alakul ki, belerezgi magát a folytonosságba, majd ugyanolyan észrevétlenül elenyészik.
Az őszinteség visszatetszése
Létezik az őszinteségnek olyan mélysége, amely az őszinteséggyakorlóban is visszatetszést kelt. Vannak megfogalmazódó gondolatok, amelyeket jóérzésű ember soha nem kíván kimondani, még végiggondolni is fél őket, megveti magát, amiért ilyesmi egyáltalán eszébe jutott.
Szerelemmel kiérdemelt magány
A szerelem az emberiség lihegő kényszere, az önmaga csapdáját rejtő legfőbb és legravaszabb elrendelés; okosabb, ha beletörődsz és meg sem kísérled kevesebb gyötrelemmel kiérdemelni a magányt.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)