Kárpáti limerikek
Haikuk
C-dulok
Sírversek
KŐ ÉS ÁRNYÉK
Előbb a hangot hallotta meg, a magát paskoló víz tobzódó muzsikáját, s csak aztán, amikor a félhomályos sikátorból kilépett a napsütötte térre, akkor láthatta, hogyan hullnak alá a magasba lövellt vízoszlopok, belecsobbanva a terpeszkedésükben is karcsú, visszhangos márványmedencékbe. Pontos arányokra épült a szökőkút, a visszahullt vizet felülről egyre alább és alább engedő tányérok úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy vallási beavatódás fázisai, s a fehér habzás, miközben aláfolyt, egyetlen hamis hang nélkül kiénekelte az istenek legféltettebb titkát, miszerint kifürkészni az ismeretlent annyit tesz, mint macskabőrben hetyke bukfencet vetni a törvények szigorú oszlopai tövében. Oresztész elragadtatással nézte a tobzódó csodát, pedig pontosan tudta, hogy a távoli sportkórház eresze alatti bűzös dúcokban már régóta nem mernek csupasz fiókát költeni a halálra rémült agyaggalambok.
