Oresztész az ámbituson

Nem terasz az, hanem tornác, figyelmeztette a háziasszony a falusi turizmusban járatlan vendégét, aki a hűvös idő ellenére oda, a terítetlen faragott asztalra kérte a reggelijét. Azt nem vallotta be, hogy a pirított szalonna szaga miatt tette ezt, amely megülte nemcsak az étkezőfülkét, hanem a panzió egész belterét. Emiatt kért palacsintát is a túrós csusza helyett, holott legszívesebben csak valami hideget kapott volna be hazaindulás előtt. - Aztán megkoszorúzta tegnap rendesen azt a szép emlékművet ott a hágón? - kapta a kérdést a hosszába két túrós, keresztbe egy lekváros mellé. - Hogyne, odatettem a koszorúeremet az oltárkőre - válaszolta Oresztész. Háziasszonya értetlenségét látva engesztelőleg még hozzátette, hogy nem az emlékmű meg a koszurú a fontos, hanem a helyszín mint szimbólum. De ezzel csak növelte a szakadékot. A szimbólum az, ha valami se nem terasz, se nem tornác, hanem akropolisz, adta a magyarázatot, gondolatban már a másnapi munkahelyi infarktus esélyét latolgatva.
 

Az álszent

Még zúg a vivát.
Fénylik, de már bűzt áraszt
dohos glóriád.

 

A fárosz

Volt egy érzésem,
hogy nappal is látszik a
fényem. De mégsem.