Kárpáti limerikek
Haikuk
C-dulok
Sírversek
KŐ ÉS ÁRNYÉK
A halál felettébb életszerű.
Kicsinyes
A kis kaliberű, de rámenősen nagyravágyó emberben az a legelviselhetetlenebb, hogy kicsinyességeiben is megalománias.
Oresztész megles egy nőt
A színes függöny sejtelmesen félrelebbent az ablakon, és az esti utcáról is láthatóvá vált a szobában ágaskodó karcsú nő alakja a lámpafényben. Egy széken állt és a könyvespolc legfelső sorát igyekezett elérni, kezét Goethe díszkiadású Faustja felé nyújtogatta. Ám az áhított könyvet nem érte el, lábujjhegyre is hiába állt, ezért az alsóbb polcok egyikéről emelt le egy vaskos szótárt, és anélkül, hogy a székről leszállt volna, a lába alá illesztette. Újra felegyenesedett, de még mindig hiányzott fél arasznyi ahhoz, hogy Goethét elérje. Most egy lexikonért nyúlt, maga alá tette, ismét ágaskodott, de mindhiába. Újabb szótár és enciklopédia következett, de a távolság ujjai hegyétől a Faustig alig látszott változni. Új és újabb vaskos köteteket illesztett lába alá, már kisebb könyvtorony tetején egyensúlyozott, és mégsem érte el célját. Oresztész bámulattal figyelte igyekezetét az utca túloldaláról mindaddig, amíg egy kósza fuvallat vissza nem lebbentette helyére a függönyt, és ő folytathatta útját az éjszaka is üzemelő vattacukorgyárba.
Oresztész és a koncepció
Miután az utolsó házfal is a porba rogyott, a bontást végző szálkás izmú férfiak nekiveselkedtek, megragadták és együttes erővel húzni kezdték az omladék alól a koncepciót. Ereik kidagadtak, karjukon ideges rángások futottak végig, fújtatva vették a levegőt, volt, aki fojtott nyögéssel igyekezett több erőt kifejteni. Ám a koncepció nem mozdult, holott már egyetlen szeg vagy csap sem tartotta, az ácsolat utolsó darabjaként ágaskodott ki a törmelék alól. Pár percnyi hasztalan erőfeszítés után látszott, a húzás nem vezet eredményre, megpróbálkoztak hát az emeléssel. Kissé lehajoltak, vállukat befeszítették a koncepció alá, és teljes erőből igyekeztek felegyenesedni, ám a túlsúlyt nem tudták leküzdeni. Próbálkoztak lazító mozdulatokkal is, de nem jártak eredménnyel. Belátták, előbb el kell takarítaniuk az omladékot, és csak miután kiszabadították alóla a koncepciót, azután vihetik a még hasznosítható többi bontási anyag közé. Ekkor érkezett kerékpárján Oresztész az összedőlt épülethez. Kérdésére, hogy segítsen-e, nemleges választ kapott, távozott is a helyszínről, észre sem véve, hogy a koncepció a nyomába szegődve poroszkál a kátyús betonúton a balettintézet felé.
Oresztész és az algoritmusok
A visszhangos várócsarnokot váratlanul apró algoritmusok lepték el, a hideg kőburkolat csattogott talpuk alatt, ahogy fel-alá szaladgáltak a padokon ücsörgők és a jegyükért sorban állók között. Oresztészt nem is annyira megjelenésük és gyors, látszólag minden cél nélküli futkosásuk lepte meg, hanem az, hogy a csarnokban tartózkodókat egyáltalán nem érdekelte a különös jelenség. Akik a kényelmetlen fapadokon ültek egykedvűen, szinte figyelemre sem méltatták őket, a pénztárak előtt gondterhelt arccal várakozók sem zökkentek ki nyugalmukból, egyedül a menetrendet figyelmesen tanulmányozó néhány utazó mutatott némi érdeklődést, csak annyit, hogy az indulási és érkezési időpontokkal teleírt sorokról és oszlopokról rövid időre a rohangászó algoritmusokra vitték tekintetüket, követték egyikük-másikuk mozgását, ám aztán visszafordultak a táblázatokhoz, ügyet sem fordítva a hátuk mögött zajló eseményekre. Oresztész sebesen kapkodta a fejét, hol a közeledő, hol a távolodó algoritmusokat figyelte. Feltűnt neki, hogy vannak köztük egészen szemtelenek, ezek fel-felugrálnak a bőröndökre és az üres padokra, az egyikük még egy falatozó férfi elemózsiájába is belekotort. Úgy látszott, a jövevények semmi szándékát nem mutatják sem a távozásnak, sem annak, hogy idegesítő ide-oda iramodásaikat abbahagyják és valami értelmes alakzatba rendeződjenek, ezért Oresztész úgy döntött, inkább odakint, a peronon várja be vonata indulását. Ahogy elhagyta az összegződött talpcsattogásoktól szinte zengő csarnokot, másfajta zajra lett figyelmes: a harmadik vágányon egy szmokingos tőzsde tolatott fülsiketítő csikorgással.
Oresztész és a téveszme
A téveszme makacsul befészkelte magát valahová az ólak mögé. Hívogatásra, csalogatásra nem jött elő, Oresztész ételt is hiába szórt az udvar bármelyik pontjára, amíg csőre töltött fegyvere mögül szemmel tartotta a helyet, a csalétek érintetlen maradt. Aztán, ha akár csak pár pillanatra, figyelme máshová terelődött, mire visszanézett, már hűlt helyét találta a finom falatoknak. Próbálkozott riogatással, bottal verte az ólak hátoldalát, üres vedreket csapdosott egymáshoz – de ezzel csak jószágait őrjítette meg, a téveszme nem menekült el. Hiába állított neki különböző rafinált csapdákat, kárnak próbálkozott mérgezett étellel, kotorékebet is hiába uszított ellene. Belátva módszerei eredménytelenségét, Oresztész ekkor stratégiát változtatott. Beszüntette üldözését, próbálta inkább magához édesgetni. Finom, puha vackot készített számára egy szélvédett helyen, becéző szavakat hallatott, készenlétben tartott puskáját látványos gesztussal bevitte a házba. Korábbi határozottsága, keménysége helyett bizonytalannak, elesettnek mutatta magát – s közben napról napra hevesebben vágyott a megjelenésére, elképzelte, amint tenyeréből eteti, cirógatja. Talán még a házba is bevinné, gondolta, hadd aludjon az ágya mellett. Sokáig azonban nem történt semmi. Mígnem, amikor egy napon szomszédjával hosszan beszélgetett a kapuban a világ dolgairól, cimborája egyszer csak felhorkant. Nézd már, micsoda rusnya téveszme! - kiáltotta, és már ugrott is, kemény bakancsával agyontaposta anélkül, hogy a sakkvilágbajnokság első számú favoritjának a győzelmi esélyeit ezzel jottányit is csökkentette volna.
Psychoresztész
Félni jobban szeretett, mint szorongani. Az volt a kedvére, ha tárgyiasul, amitől retteghet. Ha látja, ha hallja, mitől lúdbőrzik és mitől kezd kalapálni a szíve, akkor fel lehet venni a harcot, büszkén küzdeni az érzéssel, hogy közben nemesedjen a lélek. Ezért szerette azt a filmet, abban a filmben azt a jelenetet. Mindig átsegítette azokon az elviselhetetlen pillanatokon, amikor rátört az anyagtalan, elvont, alattomos gyomorszorítás. Pár kattintás, és a bátor rettenet máris elnyomta a lopakodó szorongást. Ilyenkor csak a vágásokra figyelt. A jövője elhomályosult előtte, mintha gőzlepte tükörben látná. Fogalma sem volt, miért kell agyonszúrnia az anyját, aki csak holtában élvezheti majd először a zuhanyrózsa gyilkos permetét a lebombázott krematóriumban.
Oresztész a próbafülkében
Belépett és gyorsan behúzta maga mögött a súlyos függönyt. Előbb a világítást kellett volna felkattintani, gondolta, miközben a csaknem teljes sötétségben kitapogatta a villanykapcsolót. Az éles fény egyenesen a szemébe vágott a tükör fölül, annyira elvakította, hogy saját képmását sem ismerte fel azonnal. Kis bizalmatlansággal figyelte a mozdulatait utánzó férfit, ez az egészalakos megjelenés alig emlékeztette arra a valakire, akit reggelente lát kis borotválkozó tükrében, s akivel hosszú évek konfliktusai után talán sikerült barátságot kötnie. Az a kapcsolat is inkább terhes volt számára, semmint felemelő – és akkor most itt van ez az új figura, nem elég, hogy az arca kiismerhetetlen fehér folt, de még ott a törzse is, meg az idétlenül hosszú végtagjai, amelyek szinte külön életet élnek, időnként előre, hátra vagy oldalt lendülnek, mintha valaki távirányítóval tesztelné egy frissen épített robot mozgásfunkcióit. Ja persze, a nadrág, jutott eszébe. Letolta kopottas farmerét és belelépett a finom szövetből készült pantallóba. De eltévesztette a szárat, igyekezett hát helyrehozni tévedését anélkül, hogy kilépett volna, de rá kellett jönnie, hiába próbálkozik szabadon maradt bal lábával és az üresen maradt jobb nadrágszárral, csak úgy hozhatja helyre a hibát, ha elölről kezdi az egészet. Ehhez azonban nem volt semmi kedve, lerúgta a finom szövetet és visszahúzta farmerét. Kilépett a függöny mögül, sietve elhagyta az üzletet, már az utcán volt, amikor arctalan tükörképe lemészárolta az idős asszonyt, aki egy lila kombinét akart felpróbálni a fülkében.
Oresztész és a szökőkút
Előbb a hangot hallotta meg, a magát paskoló víz tobzódó muzsikáját, s csak aztán, amikor a félhomályos sikátorból kilépett a napsütötte térre, akkor láthatta, hogyan hullnak alá a magasba lövellt vízoszlopok, belecsobbanva a terpeszkedésükben is karcsú, visszhangos márványmedencékbe. Pontos arányokra épült a szökőkút, a visszahullt vizet felülről egyre alább és alább engedő tányérok úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy vallási beavatódás fázisai, s a fehér habzás, miközben aláfolyt, egyetlen hamis hang nélkül kiénekelte az istenek legféltettebb titkát, miszerint kifürkészni az ismeretlent annyit tesz, mint macskabőrben hetyke bukfencet vetni a törvények szigorú oszlopai tövében. Oresztész elragadtatással nézte a tobzódó csodát, pedig pontosan tudta, hogy a távoli sportkórház eresze alatti bűzös dúcokban már régóta nem mernek csupasz fiókát költeni a halálra rémült agyaggalambok.
Oresztész és a merengő pincér
Egy alig észrevehető vállrándítással a pincér az asztalon hagyta a borravalót, s ettől Oresztésznek az az
érzése támadt, mintha mégsem lett volna elég jó az ebéd, vagy ha
mégis, akkor a kiszolgálásnak lehetett valami híja, pedig egy perccel
ezelőtt még mindennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve. Ízletes
halételek, kitűnő bor, kifogástalan kiszolgálás – elégedettségének biztos tudatában intett a pincérnek, aki jött is szinte azonnal, de
amikor átadta a számlát, látszott rajta, valahol másutt járnak a
gondolatai, olyan merengő tekintettel nézett ki az ablakon a késő őszbe,
mint aki közben verset szaval, valami búsat, borongóst, amelyben halál
és bánat van, meg persze magány, tömérdek sok magány, olyasfajta,
amelybe belefullad a verdeső lélek. Oresztész már-már zavarba jött, amiért neki
kell torkát köszörülve visszazökkentenie a pincért ide a fehér asztal
mellé, amelyen már ott virított egy nagy és két kisebb címletű bankó,
utóbbiak egyke kicsit oldalvást téve, hogy a pincérnek ne lehesse
kétsége afelől, mi képezi a cechet és mi a ráadást. Ám Oresztésznek
csalódnia kellett, embere felmarkolta az egymásra tett nagy és kis
címletű papírpénzt, és az oldalt heverőre ügyet sem vetve távozott az
asztaltól. Kisvártatva a konyha felől vonatkerekek csikorgása
hallatszott. Valaki biztosan meghúzta a vészféket, gondolta Oresztész,
majd sietve elhagyta az éttermet, hogy legalább a borongós versre
ráakadjon a kinti őszben, mielőtt kigyulladnak a tengerparton nagyság szerint sorakozó
egyforma szemeteskukák.
A juharlány és Oresztész
A lány belépett a parkba és elvegyült fák között, mintha ő is egy lenne közülük. A gesztenyéket, platánokat és hársakat nem lepte meg a hozzájuk hasonlatos lény megjelenése, fiatal jávornak vagy égernek nézték, legfeljebb azon csodálkoztak, hogy tőlük eltérően képes volt a helyét változtatni, le tudott ülni egy padra és könyvet olvashatott az ő árnyékukban. Kevéske napfény ráférne erre a csenevész facsemetére, gondolták, és kicsit félrehúzták ágaikat fölötte. A megnyíló boltozaton áthatolt néhány pászma, az egyik a lány arcát fényesítette meg, a másik a hajába szórt szikrákat, a harmadik a könyv lapján tette kontrasztossá a betűket. A lány hunyorogni kezdett, ölébe ejtette a könyvet, bántotta szemét a nagy világosság. A pilláit is lehunyta, így nem láthatta meg Oresztészt, aki napi egészségügyi sétáját folytatva épp elébe ért a lócák szegélyezte sétányon, s aki elragadtatásában meg is állt előtte. Ó, mi szép, mi egészséges fiatal juhar ez itt, mondta magában, s mellételepedett. A lány nem mozdult, nem szólt és szemét sem nyitotta ki, így Oresztész kisvártatva unatkozni kezdett, ezért kíváncsian szemügyre vette a lány ölében heverő kötetet. A hangszerkészítők kézikönyve a hegedűnyak címszónál volt felütve.
Az indiánok és Oresztész
A kisváros barokk főterén perui utcazenészek álltak karéjban. Párafelhőt eregetve fútták a metsző hidegben többszólamú hatalmas pánsípjaikat, gőzölgött a fejük a díszeik alatt, gőzölögtek a hangszerek, sípjaikból, mint kis mozdonyokból, lövellt a pára. Verték a kecskebőr dobot, botokat és csontokat ütöttek elszántan egymáshoz, gémberedett ujjaikról megfeledkezve a végsőkig elmerültek a maguk keltette ritmusban, amely a legkisebb ellenállást sem tapasztalva birtokba vette a teret, külön-külön annak minden objektumát, a tétlen szökőkutat, a székesegyház homlokzatát, a hótól hajnalban megtisztított, kacskaringós rajzolatú kövezetet, a hidegbe görcsösen kapaszkodó csupasz fákat, a körben álló épületeket és a házak szűkös közeit, a város légterét, amelynek vibrálása körbevette Oresztészt is, aki a dohánygyárból a szeszfőzdébe tartott, nem volt itt dolga, egyszerűen csak erre vitt a sietős útja a nikotin és az alkohol között, mégis meg kellett állnia, voltaképp nem a muzsika torpantotta meg, hanem a gyomorszája táján érzett éles szorítás, amelyről nem tudta megállapítani, hogy a reggelire fogyasztott nagy adag szalonnás rántotta okozza-e vagy szivar-üzemből tüdejében hozott méreg, netán a bensőjébe hatoló ritmus, amely, úgy érezte, közvetlenül a gyomrában keletkezik, onnan áramlik minden porcikájába, s testéből kilépve árasztja el a teret. Igen. Az ő belső rángását hangosítják fel a zenészek olyannyira, hogy felzengjen az egekig. Kicsit összegörnyedt, kezét gyomrára szorította, tett pár lépést a metszett arcú pánsíposok felé, majd egyensúlyát veszítve lassú mozdulattal beledőlt abba a hangszertokba, amelybe a járókelők a muzsikát honoráló fémpénzeiket dobálták. A zenészek még befejezték az éppen elkezdett ritmusképletet, majd gyors ugrásokkal Oresztész mellett teremtek, görcsbe rándult testét kinyújtva kényelmes helyzetbe fektették a mintákat rajzoló hideg burkolaton, feje alá igazították a pénzzel teli hangszertokot, aztán körbeállták és az Andok csúcsai között tapasztalt hallucinációkat idéző mély mormogásba kezdtek, hogy addig is, amíg a tűzokádó mélybúvár megérkezik, biztosítsák vétlen áldozatuk üdvösségét az indián egekben.
A szentek bevonulása
A rettenet apró lárvái most is a nyugalom tengerében keltek életre. Derű és jóindulat övezte első mozdulataikat a kék ég alatt. Még akkor is sütött a nap, amikor hontalan muzsikusok érkeztek a partra. Csak amikor mind együtt voltak, akkor döbbentek rá, csupa egyforma hangszert hoztak magukkal. Sokáig tétlenkedtek trombitáikkal, aztán egyikük mégis belefútt a hűvös rézbe. A többiek lelkesen csatlakoztak és észre sem vették, hogy a hangzavar kiteljesedésével a legőszebb örömzenész a fejéhez kap és tébolyultan belegyalogol a sós habokba, hogy a fejlődésükben megzavart lárvákat ne érje váratlanul a szentek későbbi tömeges bevonulása.
Oresztész és a fekete lyuk
A macska körbefeküdte a lyukat, átölte a Semmit, körbejelölte vörhenyes bundájával, elhatárolta testével a Valamitől, olyan élesen és olyan magától értetődően, hogy amikor Oresztész belépett a szobába, teljesen nyilvánvalóvá lett számára a világmindenség hármas tagoltságú egysége. Valami. Macska. Semmi. Elválaszthatatlanok, létezésük egybetartozik, mert ugyan mi más közvetíthetné a halott Valami számára a Semmi termékenyítő csíráit, mint a megtestesült világösztön. Mindezt megértvén Oresztész erős késztetést érzett, hogy megérintse a macska hátát, végighúzza kezét a vöröses szőrzeten, de ellenállt a kísértésnek, inkább a kistányér fölé hajolt és sorra a maradék tejecskébe öklendezte a Naprendszer bolygóit.
Oresztész és a pohár víz
Épp akkor lépett a szobába, amikorra a csapból nem sokkal azelőtt frissen eresztett hideg víz elvesztette kívánatosságát, s a kristálypohár belső üvegfalát már ellepték az apró buborékok. Nem volt szomjas, de ivott egy kortyot annak jeléül, hogy észrevette a gesztust, a kikészített pohár vizet, amely még percekkel ezelőtt is kellemesen hűvös lehetett, ám a szobába lépésekor már langyossá émelyedett, érvénytelenné téve a figyelmességét annak, aki így igyekezett kedvére tenni a messziről érkezőnek, nem tudván, hogy jó szándékát félresiklatja az idő felgyorsult múlása a túlfűtött szobában, amelynek ablakát Oresztész most sürgősen kitárta, azt sem bánva, hogy a kinti téli kavargásból apró jégszilánkokat ver arcába a szél. Ezzel persze utólag nem hűthette le a gyomrába került korty ízetlen és langyos vizet, csupán a romlás okozóját, a bent rekedt melegben túlpörgő időt bocsáthatta kívülre, ezzel mintegy egybeigazítva mindazt, ami érkezésével kibillenni látszott. A pohár vizet kitette az ablak külső párkányára, majd bezárta a táblákat. Ideje kicsomagolni, gondolta, de a sarkot, ahová a bőröndjét tette, már elfoglalta egy pöffeszkedő zöld gumicsónak, amely kellemetlen hangján visszafeleselt a távolról érkezőt rombitaszóra.
Oresztész és a trombita
Kétszer is megkerülte a porban heverő trombitát. Nem értette, hogyan kerülhetett ez a teljesen jó állapotban lévő hangszer ide, a kopárságon átvezető út szélére, hogyhogy nem vette eddig észre senki, hogyhogy nem tűnt fel a hiánya annak, aki elvesztette, egyáltalán, mi járatban lehetett erre bárki trombitás, honnan jött, hová ment, vajon muzsikus volt-e, aligha, akkor jobban vigyázott volna a munkaeszközére, inkább csak fuvarozó, igen, alighanem egy zenekar teljes felszerelését szállító járműről eshetett le ez a csillogó rézfúvós. Oresztész szinte látta a púposra megrakott szekeret, rajta a vándorbigband összes retyerutyájával, látta a nagybőgő hátul kilógó nyakát a végére kötött piros szalaggal, látta a dobok fényesre koptatott bőrét, az elegáns vibrafont, az egymásra rakott gitárokat, harsonákat, szaxofonokat, kürtöket és klarinétokat, és látta a torony tetején billegni a fényes trombitát, amely egy óvatlan pillanatban, amikor réztestén legszebben villant meg a napfény, levetette magát a szekérről, talán csak azért, hogy ő megtalálja és kétszer is meg kelljen kerülnie, mielőtt az esőerdők teljes pusztulásáról a déli hírekből értesülne.
Istenek lábnyoma
Az unalom fehér masszája éppen túlcsordult a rozsdás bádogteknő peremén, amikor egy sugárhajtású gép hangja váratlanul feldübörgött, majd darabokra hullott valahol a magasban. Oresztész ijedtében elejtette a keverőlapátot, amelyre addig támaszkodott, felnézett, kereste a zaj forrását, de csak néhány varjat látott a mező felett, lassú körözésüket láthatóan nem zavarta meg az, ami őt egy pillanatra félelemmel töltötte el. Az ég tisztán és semmitől sem háboríttatva habzott odafent, hasonlatosan a teknőben bugyogó unalomhoz, amelynek kicsordult cseppjei megragadtak a környező fűszálakon. A fény felé ágaskodók egy ideig dacoltak sorsukkal, de a rájuk tapadt súly végül a talajra kényszerítette valamennyijüket. Oresztészt megnyugtatta, hogy a köröző varjak és az elfekvő fűszálak között nem tud semmilyen párhuzamot vonni, felemelte a lapátot, állát támasztva rákönyökölt, és türelmesen várta tovább, hogy a fehér massza az istenek lábnyomává sűrűsödjön.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)